"Egy szürke, száraz novemberi délelőttön Dorothea, nagybátyja és Celia társaságában, áthajtatott Lowickba. Mr. Casaubon a község tágas úrilakában élt. A közelben, a kert némely pontjáról láthatóan ott állt a kis templom, és szemben vele a lelkészlak. Mr. Casaubon pályája kezdetén csupán részleges haszonélvezője volt a birtoknak, bátyja halála azonban jogába ültette. Kis díszkert is tartozott az úrilakhoz, benne egy-egy vén tölgy s hársfasor a délnyugati homlokzat iránt, ahol a gyönyördét a kerttől alacsony sövény választotta el, hogy a nappali szoba ablakából a pillantás akadálytalanul siklott a zöld pázsitos oldalban egészen addig, ahol a hársfák sora búzamezők és legelők felé kanyarodott. A látvány hanyatló napvilágnál távoli tengerre emlékeztetett. Ez volt a ház boldogabbik oldala, mert a déli s keleti meglehetősen búskomoran festett még verőfényes napokon is. Arrafelé kisebb is volt a telek, a virágágyások nem vallottak éppen gondos ápolásra, és a nagy fák, többnyire komor tiszafák, hatalmas koronájukkal szinte benőttek az ablakon. A zöld fényű kőből épült lak régi angol műformát mutatott, csúnyának éppen nem volt mondható, csak éppen komornak, kis ablakainál fogva - az ilyen házba sok gyerek, sok virág kívánkozik, nyitott ablak, vidám színekre nyíló kilátás, hogy boldog otthon lehessen. Ősz utolján azonban, hogy a száraz levelek árván hulladoztak az örökzöld naptalan sötétsége közé, a ház is az őszi elmúlás hangulatát árasztotta, s e hatást Mr. Casaubon megjelenése sem oszlathatta el."
/George Eliot: Middlemarch/
